Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Ismeretlen ismerősök 7. - Eidenpencz János

Múltunk tanúi > Perbál

2013-02-02


Sokáig pandúr pertuban voltunk, ő tegezett én magáztam. Nem csak a tizenöt év korkülönbség okán, de János nem mindenkit engedett közel magához. Mértéktartó, megfontolt, pedáns ember, aki mindenkinek megadja a tiszteletet és azt elvárja másoktól is. Felmenői valamikor a XVIII. század elején svábföldről, a jobb élet reményében települtek Magyarországra.

Még kicsik a gyerekek, amikor elvesztik édesapjukat. A magára maradt édesanya három gyermekével földművelésből és alkalmi munkákból él.

A család legkisebb gyermeke János, 1925-ben Telkiben született. Mire fiatalemberré cseperedik, kitör a II. világháború. Iskolásként levente gyakorlatokra kell járnia. 1944 tavaszán, Budajenőn a Véber kocsmában a német sorozóbizottság arra kötelezi a svábokat, hogy lépjenek be a német hadseregbe. Az emberek zúgolódnak - nem akarnak az idegen hadseregben szolgálni -, mire a németekkel érkező katonatiszt hadbírósággal fenyegetőzik. „Gondolhatod, hogy ehhez semmi kedvem nem volt.” – mondja - „Jóban voltam a körjegyzővel, aki gyorsan elküldött egy leventeoktató tanfolyamra.”

A katonaságot mégsem ússza meg, a nyár végén besorozzák matróznak a Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózáshoz. 1945 januárjában hajójuk négy napig Ausztriában vesztegel, amikor az amerikaiak megszórják bombával. „Borzasztó volt, azt hittem vége mindennek, de megúsztuk! A mi hajónk nem kapott találatot.”

„Mikor az osztrák fővárost az oroszok bekerítették, Passau és Linz között ingáztunk. Hol az oroszok, hol az amerikaiak szorongattak. Aztán bekövetkezett a végzet: május 8-án a hajónk legénysége az amerikaiak előtt kapitulált.”

Nem bántják őket, nem kerülnek fogságba, még két hónapig a hajón teljesítenek szolgálatot. Július elején úgy dönt, hogy elindul haza. Bécsújhelytől a szovjeteket kijátszva, gyalog teszi meg az utat a magyar határig. Hegyeshalomnál felmászik egy vagon tetejére, úgy érkezik Budapestre. 1947-ben az új hadsereg ismét behívja katonának, de már csak egy évet kellett szolgálnia.

Telkiből járt Budapestre dolgozni, alkalmi munkákból élt. 1953-ban egy plakáton meglátja, hogy a Lövő ház utcában a MÁVAUT sofőröket keres. Bár jogosítványa nem volt, jelentkezik. Elvégzi a szükséges tanfolyamot, majd 32 évig szolgált az ország különböző járatain. A környék munkaképes lakossága már akkor is Budapestre járt dolgozni. Jani bácsit, a kedvelt buszsofőrt mindenki ismeri. Amikor megnősül, Perbálra költözik. Nyugdíjazása előtt a közlekedési miniszter a következő szavakkal tünteti ki: „Gratulálok János bácsi! Maga annyi kilométer vezetett, hogy akár hatszor is megkerülhette volna a földet és mindezt baleset nélkül.” 

A ma már nyolcvannyolcadik évét taposó buszsofőr visszavonultan él feleségével. A közéleti történéseket naprakészen ismeri, de „nem szeretem a politikát”, mondja. „Én már csak a nyugalmat, a csendet és a kertet szeretem.” Amikor a kitűnő egészségi állapota titkáról érdeklődöm, feláll és meglepetésemre néhány tornagyakorlatot mutat be. „Minden este ez csinálom, soha nem ittam alkoholt és sosem dohányoztam.”

Amikor kikísér a kapuig, még hosszan beszél a rózsáiról, gyümölcsfáiról. „Nincs annál csodálatosabb dolog, mint mikor a saját kezűleg oltott fáról leveszed az első őszibarackot” – mondja. „Próbáld meg! Meglátod, hogy igazam van.”

2013-01-26
Szilágyi László
Perbál


Vissza

iranytu-cimlap-2021-3.jpg